Már korábban egyértelművé vált, hogy Csík János vezetőedző nem folytatja munkáját a következő bajnoki szezonban az SBS Eger Eszterházy csapat élén. Ennek kapcsán kérdeztük az idei szezonról, a csapatról, az utódjáról és személyes terveiről.

Hogyan értékeli a mögöttünk álló bajnoki szezont és azt, hogy a csapattal a második helyet sikerült megszerezni?

Én szerintem ez egy erős csapat volt. Volt egy-két csapat, amelyiket én felvittem az első osztályba az NBI/B-ből, az utolsó ilyen a Vác volt. És ha össze tudom hasonlítani, akkor ez talán egy kicsit erősebb csapat volt. Az, hogy mégsem tudtunk feljutni, az azért is volt, mert volt egy olyan konkurensünk, amely ott nem. Ott több egyforma csapat közül egy került fel, itt meg két csapat közül az egyik. És amikor egy-egy mérkőzésen dől el, akkor ennek megvan a saját nehézsége. Tehát nem feltétlenül azon múlott, hogy a többiek mennyire szólnak bele a bajnokságba. Ez megnehezítette az egészet. És azért én úgy érzem, hogy a kézilabdás társadalom – okkal vagy ok nélkül – azt szerette volna, hogy inkább a Balmazújváros jut fel. Ebben benne van a legjobb szándék, politika is. Olyan fajta politika, hogy az országnak minden részében legyen első osztályú csapat, mert az a vonzáskörzetből odaviszi a játékosokat. Itt a környéken itt van a Mezőkövesd, a Gyöngyös csapata kis területen, ott, azon a vidéken meg nincs. Ha ezt a szándékot nézem, akkor valahol egy kicsit magyarázat arra, hogy nem feltétlenül azt szerették volna, hogy az egri csapat jusson fel. Ez a külső tényezőkre vonatkozik.

A mi csapatunk egy nagyon szerencsés összetételű társaság volt. Nagyon jól tudnak kézilabdázni, különösen a támadójátékban jók. Magasan mi dobtuk a legtöbb gólt a mezőnyben. Ezt jónak tartom, s azt is, hogy átlagosan tíz góllal vertük az ellenfeleinket, tehát erősek voltunk. Nyilvánvalóan voltak egyfajta hiányosságaink is. Nagyon rendes srácokból álló társaság volt, akik a döntő mérkőzéseken nem tudták teljesen önmagukat hozni. Azért nem, mert nagyon nagy ellenállás volt, s ebben a versengésben, ami sokszor a keménység felső határa, mi nem tudtunk lépést tartani. Emiatt ezeken a döntő mérkőzéseken lemaradtunk. Pedig elvileg, ha azokat megnyerjük, akkor mi nyertük volna a bajnokságot, s most amikor egy kicsit szomorkodunk – de meg kell, hogy mondjam, hogy én csak kicsit szomorkodok – akkor talán erre is mondhatjuk, hogy ezen is múlott. Most nagyon érdekes a megítélés, hogy másodikak lettünk. Ez az egyik véglet, meg a másik véglet. Szerintem ilyet nem nagyon szabad mondani, mert egész végig versenyben voltunk, és amikor én elvállaltam ezt a munkát, fontos dolog volt, hogy maradjunk versenyben a feljutásért. Ezt pedig teljesítettük. Igaz, hogy valamivel lemaradtunk, de nem volt olyan igény, nem volt olyan kitétel, hogy mindenáron csak mi nyerhetünk, hanem ez benne legyen a versenyzésben és ez benne volt.

Nagyon sokat tettek a játékosok, s el tudom mondani, hogy ez a legjobb munkáim közé tartozott, mert a játékosaim partnerek voltak mindenben, a munkában, a viselkedésben, a profi felkészülési módszerekben. Ez a csapat volt olyan, hogy a többi első osztályú csapattal felveszi a versenyt profizmus szempontjából. Az erejét is egy kicsit jellemzi, hogy több mérkőzést játszottunk első osztályú csapatokkal és ott egyáltalán nem voltunk hátrányban. Volt olyan, akit le tudtunk győzni, volt olyan, akivel nagyon szoros volt, és olyan, akivel szemben minimálisan veszítettünk. Tehát nagyon közel voltunk az első osztályhoz, de nem tudtuk átugrani ezt az akadályt. De még egyszer mondom, a saját hibáinkat már százszor végiggondoltuk. Itt azért más tényezők is szerepet játszottak és ezért nagyon sajnálom a fiúkat, mert keményen megdolgoztak érte, és csak egy hajszálra voltak a sikertől.

Miért döntött úgy, hogy nem vállalja tovább az edzői feladatokat?

Végül is én ezt az évet szántam erre a munkára, nem terveztem, hogy egy nagyobb csapatnál edzőséget vállalok. A gyerekek egy kicsit más helyzet, mert szeretem tanítani a kézilabdát, de hogy a profi versenyzésben részt vegyek, nem akartam már. Engem felkértek rá, tetszett a kihívás, és úgy gondoltam, hogy ezt meg fogom tudni csinálni, de csak ezt az egy évet gondoltam. Bíztam benne, hogy ez elég lesz, mert még egyszer mondom, ez egy erős csapat. Lejárt ez az egy év és felmerült, hogy hogyan tovább. A vezetőség szerette volna, hogy továbbcsináljam, mert attól függetlenül, hogy nem sikerült elsőnek lenni, azért értékelték azt a munkát, amit elvégeztünk. Én is gondolkodtam, de csak egy pillanatig. Tudni kell az embernek a lehetőségeit, a határait meddig lehet feszegetni. Dönteni kellett, és én most úgy döntöttem, hogy még egy évet már nem vállalok el.

Egyébként is optimista vagyok a csapat jövőjét illetően. Részben azért, mert egy olyan edző fogja folytatni a munkámat, akit én is jónak tartok, másrészt pedig, a következő évben nem lesz ilyen konkurens, mint ebben a szezonban volt. Tisztább feltételeket remélek, és ezek a feltételek – mivel mi erősebbek vagyunk – azt jelenthetik, hogy sikerül a nagy célt elérni. Több ilyen lehetőség is volt már az én edzői múltamban, de általában kellett két év ahhoz, hogy sikerüljön a feljutás. Tehát ez az év kicsit előkészítése is volt a következőnek. Az én személyes örömömet biztos fokozta volna a siker, de azért nincs itt a világvége.

A csapatnak mindenféleképpen jövője van, de azt sokszor elmondtam, hogy a bázisát – és ez a városra vonatkozik elsősorban – szélesíteni kell, nem elég, hogy csak néhány ember akar itt első osztályú kézilabdát, jobb összefogásra van szükség. Ez mit jelent? A sport a kultúra része és sportolás rengeteg perspektívát ad a fiataloknak és szerintem ez, ebben a mostani világban elengedhetetlen. Ha van egy első osztályú csapat és annak van egy utánpótlás része, ahol sokan sportolnak, hogy a gyerekeket kiviszik a mérkőzésekre, megkedvelik a sportot. És emiatt megérné a városnak, hogy legyen egy olyan első osztályú csapata, amely országos szinten a legjobbak közé tartozik, és erre minden esély meg van.

Mi a véleménye az új edző személyéről, mit gondol róla?

Rosta István lesz az új edző. Az én javaslatomra történt a vele való egyeztetés. Volt fiatal korában is játékosom, majd később is. És amikor visszavonulás előtt állt, akkor játékosom és kollégám egyszerre. Nézte a munkámat, rengeteget tanult nálam. Körülbelül olyan szemlélete van, mint nekem, emberileg is alkalmasnak tartom. Azt gondolom, hogy jó választás. Ez egy kicsit megnyugvás is nekem, hogy nem egy olyan valakit jön utánam, aki teljesen mást akar, mert ez egy kb. 80 százalékban kész csapat. Persze minden csapatot kell változtatni, alakítani, de érdemes megőrizni a jelenlegi csapat magját, mert ez már egy felkészült csapat. Abban bízom, hogy az új edző ezt a munkát fogja továbbvinni.

Mik a személyes tervei a jövőt illetően? Marad-e a kézilabda közelében vagy a civil nyugdíjas évekre koncentrál?

Nagyon érdekes volt, hogy még ki sem derült, hogy nem én fogom ezt a munkát végezni, már számos megkeresést kaptam csapatoktól. Annak hírében állok, hogy egy csomó csapatot feljebb vittem. Olyanok kerestek meg, akik feljutás előtt állnak, és abban bíznak, hogy egy tapasztaltabb edző tud segíteni.  Sajnos – mondtam nekik – már nincs hozzá energiám, és nem fogok ilyet már vállalni. Nyugdíjas éveimre készültem már régóta. Abból még hét évet pluszban a kézilabdával foglalkoztam, ami nagyon jó volt. Többek között ez a munka is, mert a munkáim szempontjából a legjobbak közé tartozott. Minden nap úgy jöttem az edzésre, hogy jó kedvem volt, tetszett az egész, és ha valaki olyan munkát végez, amit örömmel tölti el, az csak jó lehet.

A másik oldala pedig, hogy eltelik az idő, negyvenöt idényt játszottam különböző csapatokkal. Nagyon sok csapatom volt, válogatottaknál voltam, mindent megjártam, amit kézilabdában edzőnek lehet. Nagyon sok örömöm volt benne, de úgy gondolom, hogy most már jobb volna, ha nem vállalnék ilyen nagy munkát. Az idegsejtek nem szaporodnak, csak pusztulnak és az edző eléggé ki van téve idegi megterhelésnek.  Bár szerencsére én ezt viszonylag jól viseltem, de én vágyok már egy kicsit olyanfajta munkára, amit akkor csinálok, amikor éppen kedvem van. Mert én ezt is nagyon szeretem, de ez azért kötöttség. Egész életemben Budapesten laktam, de lejártam edzést tartani. Még egy fiatalembernek sem egyszerű gyakran menni Budapest és Eger között, hát még így idősebbnek, távol a családtól. Az elmúlt tíz-tizenöt évben készültem a nyugdíjas éveimre. Vannak terveim, amiket szeretnék megvalósítani, nem lesz olyan, hogy én unatkozom, nem lesz világvége, hogy nem kézilabdázom.

Mit üzenne a csapatának útravalóul?

Azt gondolom, hogy példamutató volt a hozzáállásuk a kézilabdához. Vannak hiányosságiak, nyilván, mert ha nem lennének, akkor ők lennének a válogatottban. De nagyon sokat tanultak, ami ezután fog sokat kamatozni, van perspektívájuk. Jó közösség volt, fogjanak össze továbbra is, együtt erősek. És az emberi tulajdonságaik is olyanok, amelyek példamutatók. Ezt az utat folytassák, és el fogják érni a céljukat.

 

Fotó: Szántó György

www.handballeger.hu
2014. június 1.